A Facebook-buszra várva

A Rachel Tanur Memorial Prize for Visual Sociology 2014-es fődíja

Három fiatalember áll a járdán San Franciscóban. Egymástól egyenlő távolságra állva még az árnyékaik sem érintik egymást. Okostelefonjaikba merülve teljesen figyelmen kívül hagynak bármit, ami körülöttük történik. Fejeiket előre döntve klikkelgetnek, kettejüket pedig napszemüvegeik és fülhallgatóik még jobban elszigetelik a körülöttük levő világtól. Hátuk mögött színes muralista falfestmény, talán a spanyol uralom alatti San Franciscó-i dombokat ábrázolja. Észre sem veszik a nőt a dombok alatt, aki épp rájuk néz miközben vizet merít a folyóból, talán egy olyan jövőről ábrándozva, amely kevésbé hasonlít saját világához.

Kristin Miller: Waiting for the Facebook Bus, 24th and Valencia.
Forrás: http://www.racheltanurmemorialprize.org

Ezek a Facebooknál dolgozó alkalmazottak a 24-es és Valencia utcák kereszteződésénél azt az ingyenes buszjáratot várják, amely a The Mission nevű városrészből az óriáscég Silicon-Valey-beli székhelyére viszi őket.  Hasonló fiatal „digitális alkotókat” (digital creatives) már a 90-es évek végétől vonz San Francisco, 2006-tól pedig ez felgyorsult az úgynevezett Google Buszoknak köszönhetően, melyek összekötik a kívánatos tengerparti lakóövezeteket az  Apple, Facebook, Yahoo! stb. szuburbán területeken működő székhelyeivel.  Mára már e privát buszok több tízezer hasonló alkalmazottat szállítanak, elszívva az utasokat a helyi szállítócégektől, ezzel tömeges felháborodást kiváltva.

A változás, amelyet a bevándorlóknak ez az új hulláma hozott, sehol sem annyira nyomasztó, mint ezen a környéken, ahol korábban alacsony bérű negyedek voltak, melyek elérhető letelepedési lehetőséget biztosítottak a San Franciscóba érkező ír, német, lengyel, majd az 1940-es évektől kezdve mexikói és közép-amerikai bevándorló közösségeknek. Évtizedeken keresztül ez volt a város jellegzetes latin negyede, utcáinak falai tele muralista festményekkel, mint amelyet a képen látható fiatalok épp nem vesznek észre. Mindez párhuzamosan összefonódott a város tágabb részével, hogy valami egyedit és a városra jellemzőt hozzon létre. Természetesen vitatható, hogy az urbánus területek folyamatosan alakuló és változó negyedek, hogy a „techik” (techies) is csak egy újabb bevándorló hullámot képeznek, akik kihasználják a város ezen negyedeit a maguk módján – viszont a digitális izolációja a Facebook alkalmazottaknak, akik a saját külön buszaikra várnak, egy másik történetet képeznek. Azok a helybéli lakosok akik kénytelenek elköltözni ezekből a negyedekből általában több generációs családok, kis cégtulajdonosok, tanárok, művészek, aktivisták, színészek és a szolgáltatói szféra alkalmazottai, akik nem tudják tartani a lépést a növekvő bérekkel és lakás-átalakításokkal. Ugyanakkor ők azok, akik valamilyen színes bőrű közösség tagjai is. A legfrissebb érkezők demográfiai adatai szerint: 64%-ban fehérek és 74%-ban férfiak, jellemzően fiatalok, egyedülállóak és extravagánsnak mondható jövedelemmel rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy 2012-es adatok szerint az éves átlag bére egy hasonló alkalmazottnak 94.000 dollár volt.

A fiatal „techi” alkalmazottak viszont nem csak demográfiai értelemben különböznek a helybéli közösségektől, hanem drámaian különbözik a viszonyuk is magával a hellyel. Nekik ahogy Zygmunt Bauman hívja „cseppfolyós modernitásként” (liquid modernity), San Francisco csak egy újabb csomópont az IT-világ globális hálózatában. Ma San Francisco, holnap talán New York lesz a következő állomás, ahol lakni és dolgozni fognak, esetleg Tokió vagy Stockholm. Annak érdekében, hogy képesek legyenek tartani a lépést ezzel a hihetetlenül dinamikus és változó életmóddal, bizonyos szinten el kell szakadniuk a hely partikularitásaitól. A helyi kultúra így valami olyanná válik számukra, amit alig, ha egyáltalán fogyasztanak és így könnyedén figyelmen kívül hagynak. A modern élet folyékonyságának kontinuitása tovább ömlik a három fiatalember képernyőjén keresztül, amint azok megszállottan elvesznek kütyüjeikben. Jól látható, hogy számukra a kapcsolattartás fontosabb távoli emberekkel, mint a saját munkatársaikkal, akik alig pár lépésre állnak, a privát buszok jellegéből adódóan pedig tovább él az „egyedül-együtt” létnek az illúziója. Hogy Sherry Turkle-t idézzük, a buszok lehetővé teszik, hogy „letárcsázzák az emberi kontaktust, hogy titrálják annak jellegét és terjedelmét.” Ahhoz, hogy a tech ipar és alkalmazottai elkezdjék használni a közszállítást, előbb a helyi „köz” és közösség tagjaivá kellene válniuk.

                     A Rachel Tanur emlékdíjat az amerikai Social Science Research Council írja ki

                     kétévente. Célja olyan egyetemisták támogatása, akik a társadalmi jelenségek

                     vizsgálatában vizuális elemzést is alkalmaznak. A pályázatra egy fotóval és egy

                     ahhoz kapcsolódó rövid esszével lehet. E mellett a pályázónak választania kell

                     egy Rachel Tanur által készített fényképét, amely valamilyen mértékben

                     kapcsolódik a saját fotóhoz, és ehhez is kell írnia egy esszét. 

Guetemalaiak autóbuszra várva - kommentár Rachel Tanur egy fényképéhez

Rachel Tanur fotója egy teljesen más társadalmi kapcsolatrendszert illusztrál, mint amelyet a Facebook buszra váró Szilícium-völgyben dolgozó fiatalok esetében láttunk, amint tudatosan egymástól távol állva bámulják kütyüjeiket. Itt hiányoznak azok a tárgyak, melyek az Egyesült Államokban hétköznapinak számítanak: olvasnivalók, napszemüvegek, drága adattározók és kütyük, melyekkel a buszra várók mintegy eltávolodnak egymástól. 

Tanur képén az emberek elfoglaltak a környezetükkel és egymással, láthatjuk ahogyan beszélgetnek egymással, valamint az árukat melyeket eladni készülnek. A várakozó utasok egymáshoz közel állnak, egy csoportot alkotva, színes ruháik egymást takarva. A busz, mellyel Sololába utaznak, ugyancsak élénk és díszes, piros és sárga festéssel, valamint az úti célt jelző tábla is sokszínűségével kitűnik a háttérben levő élénk kék élelemstanddal szemben. A Tanur fotójában felhalmozott részletesség teljesen más hatást kelt, mint a Facebook buszra váró fiatalok esetében: attól függetlenül, hogy ezek az emberek utazni, munkába vagy a családjaikhoz készülnek, a környezetük nagyon is élettel teli és otthonos. A „techik” egy olyan buszra ülhetnek fel, amelyik csak azokat szállítja, akiknek megfelelő társadalmi tőkéjük és alkalmazási kritériumteljesítményeik vannak, eközben egymástól eltávolodva állnak, tudomást sem szerezve a környezetről, mely körülveszi őket. 

Henri Lefebvre szerint ember és tér viszonyának jellegét meghatározza a társadalmi viszonyrendszerek jellege. Ez a megfigyelés nem csak a városok és régiók esetében érvényes, de azokra a hálózatokra, rendszerekre és technológiákra is kiterjed, amelyek ezeket összekötik, mint pl. a közszállítás. Ez a fajta dinamika megfigyelhető mindkét fotó esetében a tranzit terekben, azaz a várakozó helyiségben, mint a hipergazdag San Francisco utcai buszmegálló és a vidéki, szegényes guatemalai út menti buszmegálló. A „Google buszok” kiváltságos helyzetéből adódóan egy markáns ironikus példa körvonalazódik, ugyanis a világ legnagyobb részén a buszok az olcsó, népszerű módját jelentik a közszállításnak, amit az emberek nagy része meg tud engedni magának. Még az Egyesült Államokban is a városi buszok képezik a legközönségesebb államilag támogatott utazási eszközt, alacsony infrastrukturális költségeiknek köszönhetően. Egyre növekszik azoknak az olcsó járatoknak a száma, melyek mintegy alternatívaként a költséges légi szállításra, összekötik az államokat. Természetesen a saját személygépkocsi marad a leginkább közkedvelt szállítási eszköz, mely ugyanakkor szorosan összefügg az állampolgársággal (a hajtási engedély mint alternatív személyazonossági igazolvány), jóléttel, társadalmi osztállyal és státussal valamint az önrendelkezés jogával. Az amerikaiak számára a közszállítás kényelmetlenségei elsősorban annak köszönhetőek, hogy nagyon kevesen használják mint elsődleges vagy kizárólagos szállítási eszközt. 2010-es adatok szerint 797 jármű jutott 1000 amerikai állampolgárra. Ezt összevetve Guatemala helyzetével: itt csak 68 jármű jut 1000 emberre, a 68 jármű pedig nagyrészt autóbuszt jelent. Hogy valamelyest lépést tudjanak tartani a mélyszegénységgel, jövedelmi egyenlőtlenségekkel, társadalmi és földrajzi mobilitási korlátokkal, valamint a széleskörű állami vasúthiánnyal, az ország kialakított egy nagy területet lefedő, viszonylag olcsó magánbusz hálózatot, amely majdnem mindenik közösséghez eljut az országban. Többségében ezek újra beüzemelt iskolabuszok az amerikai kontinens különböző szegleteiből, szemet csalogató módon újjáfestve, mint a Sololába utazó busz esetében is, de annál látványosabb, gazdagabb díszítéssel is, muralista motívumokkal, melyekkel Tanur fotóin találkozhatunk. A buszok zsúfoltak és kevésbé kényelmesek, de a maga módján mindenki egyformán osztozik ezen, és így demokratikusnak mondható helyzetet képeznek. A busszal való utazás élménye egy olyan közösségi teret hoz létre, amely a buszmegállók társadalmi helyszínein kezdődik, a buszok zsúfolt kabinjaiban folytatódik, majd azokba a közösségekbe áramlik tovább, melyeket az út összeköt. A tény, hogy Tanur fotóinak egy másik része az Atitlán-tónál készültek, Sololá mellett, így feltehetően ez akkor készült, amikor ő is az országot járta ugyanezekkel a buszokkal, képei így belső és külső betekintést is adnak a guatemalai társadalmi élet e fontos aspektusáról.        

Fordította: Burista Lóránd